Fekete, füstös, megdöbbentő és hátborzongató…igen, igen jól gondoljátok, ki jött az „új” Tetovált lány. Az első plakát megpillantása után azonnal rávetettem magam a baljós hangulatú thrillerre. Valahogy úgy alakult, hogy a 2009-es megjelenésű verzió került a kezem ügyébe el…őször, így ő lett az első áldozatom. Természetesen nem állhatok ellen a csábításnak, hogy összehasonlítsam 2011-es ikertestvérével.

A Stieg Larsson nagysikerű trilógiája (Millennium trilógia) alapján készült svéd-dán-német-norvég, szóval ízig-vérig európai adaptációt – eredeti címén, a Férfiak, akik utálják a nőket –  mérsékelt lelkesedés fogadta az európai filmpiacon. Ez a tény természetesen mit sem számított akkor, amikor én tátott szájjal ültem végig a két és fél órás filmet, teljesen lehengerelve a drámai és ugyanakkor zseniális történet mondanivalójától. A történet kezdete alapvetően két szálon fut. Az egyiken figyelemmel követhetjük a szegény átvert oknyomozó újságíró (Michael Nyqvist) tragédiába fulladt bírósági ügyét. Börtönbe kell vonulnia azért, mert hamis adatok alapját mocskolt be egy milliomos bankárt – persze nem szándékosan – ám a börtönbüntetésig még van fél éve. Ezt az időt ki is használja, ugyanis felbéreli őt a befolyásos Vanger család egyik tagja, hogy nyomozza ki, mi történhetett a 40 éve eltűnt unokahúgával. A másik oldalról a darkos hacker lány pszichésen komolyan megterhelő napjaiba kaphatunk betekintést, akit az új gyámja kényszerít bizonyos „ellenszolgáltatásokra”, ha Lisbethnek(Noomi Rapace) pénzre van szüksége. A szemétláda többszörösen megfizet a tetteiért, és ezzel már el is kezdődött Lisbeth sötét és nyomasztó lelkivilágának ábrázolása a film rendezője, Niels Arden Oplev által. Lisbeth érdeklődését többszörösen felkelti az eltűnt lány utáni nyomozás, így a két főszereplőnk kéz a kézben áshat a Vanger-család szennyesének legmélyére. Amit ott találnak, az minden képzeletet felülmúl és az életüket is veszélybe sodorja.

A svéd alkotásnak két szépséghibája van. Az egyik a filmstúdiók által diktált kibírhatatlan forgatási tempó, ami rányomta bélyegét A tetovált lányra is, de legfőképpen a folytatások látták igazán kárát. A másik, hogy a forgatókönyv írók talán kicsit jobban eltértek a könyvtől a kelleténél. A teljes happyend rózsaszín cukormáz darabkái furcsán nem odaillően ülnek, ennek a nagyon depressziós és komoly filmnek a végén. Viszont Lisbeth érzelmi világát sokkal jobban átadja és a történet is jobban magával ragad, mint az amerikai változat esetében. Nekem alapvetően jobban tetszett ez a verzió, de talán itt is érvényes az ökör szabály: Az első élmény a meghatározó.

Az amerikai film olyan szenzációs színészeket vonultat fel, mint Daniel Craig, Christopher Plummer vagy a Lisbethet játszó Rooney Mara, aki szerintem elbújhat Noomi sokkal érzelmesebb alakítása mellett, annak ellenére, hogy az okosok azt mondják, hogy Lisbeth szerepéhez egy Rooney féle hideg karakterre volt szükség. A meghatározó kérdés az, hogy vajon az amerikaiak azért készítettek egy remaket mert szerették volna magukat jól megszedni, hiszen ez a történet, üdítő változatosságot jelent a többrészes, unalmas sorozatok és a számtalan remake között. De vajon ebben az esetben, amikor nem egy remake készült, hanem egy igényes irodalmi mű került ismét megfilmesítésre, akkor lehet-e bármilyen módon szidni Holywoodot? Steven Zaillian forgatókönyvíró talán nagyobb tisztelettel nyúlt hozzá az eredeti regényhez, mint svéd kollégái és lehet, hogy így hitelesebb a történet, mint a korábbi verzióban.  

Akárhogy is történt, élveztem a filmeket. Igen, mindkettőt. Az egyiket ezért, a másikat azért, de ténylegesen az utánozhatatlan történet fogott meg. Gyenge idegzetűek kerüljék. Nem véletlenül kapta meg a 18-as karikát világszerte. 😀

Kerkai Anna (Csoki)

Reklámok
%d blogger ezt kedveli: